Murakami Haruki: Norvég erdő

Egy híres japán író kissé melankolikus és sötét hangvételű művét szeretném bemutatni nektek. Ne rémítsen meg senkit a fenti jellemzés, mert szerintem ez tipikusan olyan mű, ami mindenkinek egy kicsit mást mond és újra olvasva is nyerhet új értelmezést.

Egy japán férfi visszaemlékezése a '60-as évek végi fiatal korára. A szerelmének a kialakulásáról szól, annak hétköznapi és kevésbé hétköznapi voltával együtt. Mert egy igazi kapcsolat nem úgy kezdődik, hogy első látásra szerelmesnek lenni... És közben sem csak az van a világon, hanem egyéb fontos dolgok is. Például: egy jó barát elvesztése okozta seb, új ismeretségek, egy másik lány, az egyetemhez és a kollégiumhoz való alkalmazkodás...

Inkább csak 18 éven felülieknek ajánlom, mert a közepétől erősen szexuális töltetű.

2010-ben filmet is készítettek belőle, ami a magyar mozikba is eljutott.

Az tény, hogy látszik rajta a japán embereknek a környezetüket megfigyelő és azon elmerengő tulajdonsága. Néhol kicsit filozofikus és szimbolikus, de valahogy pont ez fogott meg benne. (Mielőtt megijesztenék valakit, ez a legkevésbé szimbolikus műve, és abszolút érthető azok nélkül is.) Beemelek ide 3 idézetet a könyvből, hogy közelebb hozam hozzátok:

"Elfogadsz tőlem egy jó tanácsot?
– Mondd.
– Soha ne sajnáld magad. Csak az idióták azok, akik sajnálják magukat.
– Majd észben tartom – ígértem."
347.oldal

"Vannak ezek a nagy sütisdobozok, amikben többféle aprósütemény van összeválogatva. Van köztük olyan, amit szeretsz, és olyan is, amit nem annyira. Először kieszegeted belőle azokat, amiket szeretsz, végül nem marad benne más, csak amit nem szeretsz. Én mindig erre gondolok, amikor valami rossz dolog történik velem. Ha most ezeket szépen lenyelem, utána minden rendben lesz. Mert az élet egy sütisdoboz."
362.o.

"… év olyan volt számomra, mint egy mocsár. Mély, sűrű, ragadós mocsár, ahova minden lépésemnél beleragad a cipőm. Kimerülten vánszorogtam a sárban. Sem előttem, sem mögöttem nem látszott semmi, csak a végtelenségbe nyúló, sötét mocsár. Az idő bizonytalan lépteimhez igazodva csordogált. A körülöttem lévő emberek haladtak előre, de én és az időm csak vonszoltuk magunkat a mocsárban. […] Nem voltam biztos benne, hol vagyok. Azt sem tudtam biztosan, hogy jó irányba haladok-e egyáltalán, csak annyit, hogy haladnom kell valahová, hát lépdeltem előre monoton egyhangúságban."
341.o.

Moly.hu-n még több idézetet találhatok.